Bartók Béla:
Hegedű Szólószonáta,
44 Duó
Kelemen Barnabás, Kokas Katalin (hegedű)
/BMC Records/
 
„Ahogy múlik az idő, jelentős mértékben változhat egy-egy kompozícióhoz való viszonyunk. Liszt transzcendens etűdjeinek jelentős része napjainkban már tananyag, s velük kapcsolatban már a „transzcendencia” szorul magyarázatra… Hasonló érzéssel hallgattam Bartók hegedűre komponált szólószonátáját, mely Kelemen Barnabás jóvoltából egészen elképesztő evidenciával szólal meg. Ezúttal nemcsak a technikai kivitelezés problémátlansága kelt elismerést, hanem egyszersmind az a zenei-anyanyelvi biztonság, amely a legnagyobbak sajátja. Napjainkban, amikor megannyi interpretáció megismerhető hangfelvételről, még inkább érzékenyen reagálunk az eredetiségre, amelynek elsődleges forrása az értő kottaolvasás. Mert nem elég betartani az előadási jelekkel rögzített zenei utasításokat, tisztában kell lenni azok miértjével. Abban mutatkozik meg tehát az előadó kreativitása, hogy szinte végigéli – a kész kompozícióból kiindulva – az alkotás folyamatát.
A Szonáta négy tétele egyaránt meggyőző erejű, s egymásutánjukból kialakul a monumentális mű. Kelemen Barnabás előadásában nincs jelentéktelen (felesleges) hang, egyúttal mindig megfelelő relációban érzékeljük a zenei történés kisebb-nagyobb szegmenseit. A hallgató sohasem bizonytalanodik el – olyan biztonsággal követi a felcsendülő zenét, mintha az magától értetődően egyszerű lenne. Alaki apróság, de a gyakorlatban mindig működik kontrollként: a felvételen – talán a közeli mikrofonelhelyezés következtében – tisztán kivehető az előadó lélegzetvétele. Koncerten könnyebb ilyesmitől elvonatkoztatni, a hangfelvétel többszöri meghallgatásakor viszont már-már a hangzás részévé szervesül. Legtöbbször az előre várható szusszanás olyan kivédhetetlen effektusnak hat, mint az élő előadásban rögzített gikszer – ha azonban mégsem zavaró, mint ezúttal, annak egyszerű a magyarázata: a lendületvétel sohasem válik öncélúvá, mindig zenei történés követi, olyasmi, ami visszaigazolja a gesztus létjogosultságát. Ennek vagyunk tanúi jelen felvétel esetében is, amikor azon vesszük észre magunkat, hogy együtt lélegzünk a hegedűművéssszel, ami által persze még könnyebben elmélyülhetünk a zenében.
A 44 duó nagy élményét az a tökéletes szimbiózis adja, ami általában jellemzi Kelemen Barnabás és Kokas Katalin együttjátszását. A rövid tételek mindegyike önmagában is megálló formaként realizálódik, s külön elismerésre méltó az a biztonság, amellyel már az első hangokkal meghatározzák az adott darab karakterét, hangulatát.”

 

Súlyos, nyolc napon túl gyógyuló csoda volt, amit Ránki Dezso, Perényi Miklós és Kelemen Barnabás adott elo a Zeneakadémián, nagyon mást nem is tudok vele kezdeni, mint hogy szívemre tett kézzel esküdözöm: ilyen este, ilyen második rész, ilyen Schubert Esz-dúr trió tízévenként egyszer fordul elo. Aztán gyorsan visszavonnám az esküt, mert nem emlékszem hasonlóra az elmúlt tíz évbol, szóval egy életben egyszer. Halálos ellenségek borultak össze a negyedik tétel után, Orfeusz idegesen eldobta a lantját, mert úgysem tud már vele mihez kezdeni, és egyetlen szerencsénk, hogy gyarló az ember, a hatás lassan elmúlik, csak az emlék marad velünk, így aztán van remény, hogy valamikor újraélhetjük ezt az estét, ha nem is pont ezt a muvet, és nem is pont velük.

Ha zavarosan beszélek, az is miattuk van. Ha nyelveken szólnék és száraz lábbal kelnék át a Dunán, az se lenne nagyobb csoda annál, ami történt.

Nem lehetett elore tudni, hogy ez lesz belole. Az elso szám, Schubert A-dúr szonátája, pontosabban hegedu-zongora duója csak nagyon jó volt. De még lehettek észszeru kifogások: Kelemen Barnabás hegeduje egy kicsit halk volt Ránki zongorajátéka mellett, a fiatal hegedus még mindig inkább ígéret és tehetség, nem pedig kész tény...

...Utólag könnyu bizonykodni, így aztán aki nem akarja, ne higgye, de még nem voltak a muzsikusok a pódiumon, amikor már érezni lehetett, hogy a terem fényei mások, a közönség másképpen veszi a levegot, hogy a koncentráltság a pódiumon innen is más, mint egy átlag hangversenyen. És egy perc múlva már lehetett tudni, hogy miért, mert ezek hárman úgy estek neki az elso tételnek, mintha az életükért játszottak volna. Vagy talán csak a mi életünkért.

Hadd említsek egyetlen érthetetlen dolgot, Kelemen Barnabás hegedujét. Mert nagyszeru hangszer, szépen szól, ha jól tudom, Stradivari, de az elso részben csakugyan halk volt. Hogyan lehet, hogy amikor nem csak egy zongora, de egy eroteljes hangú cselló is volt mellette, akkor ugyanaz a hegedu egyszerre magára talál, akusztikusan is abszolút egyenrangúvá vált a másik két instrumentummal? És mitol van, hogy Kelemen Barnabás, aki a következo generációt képviseli, egyszer csak éppen olyan sokat tapasztalt, természetes és póztalan nagy muvésszé változott, mint a másik ketto? És nem fáradtak, négy hosszú tételen át tartották magukat, Schubert ezen az estén nem hosszadalmas, hanem fölfoghatatlanul sokszínu és kimeríthetetlen. És megmutatták innét, és láttatták onnét, forgatták, mint valami óriási gyémántot a fényben, mindig új oldaláról, és már nem tudta az ember, hogy vajon bezárult-e a kör, és egyáltalán be fog-e záródni valaha, vagy nekünk már ez a sorsunk, az Esz-dúr triót fogjuk hallani, amíg világ a világ.

Kiegyeztem volna vele. Ahogy Kelemen Barnabás földobott egy frázist, ahogy azt eljátszotta Perényi, és amikor azt mondta magában az ember, hogy ennél szebb nem lehet, akkor Ránki Dezso elzongorázta ugyanazt, és már föl kellett volna jajdulni, mert az egész több volt annál, amennyi kibírható. A föld Isten kalapja, hazánk a bokréta rajta, Budapest a világ fovárosa, a Zeneakadémia az univerzum központja. Ők hárman a mozdulatlan mozgatók.

(Kelemen Barnabás [hegedu], Perényi Miklós [cselló] és Ránki Dezso [zongora] Schubert-koncertje, Zeneakadémia, február 21. Musoron: A-dúr szonáta, D 574; a-moll "Arpeggione" szonáta, D 821; Esz-dúr trió, D 929.)

 

 

Ránki Dezső a koncert házigazdájaként először Kelemen Barnabást látta vendégül Schubert ritkán hallható A-dúr hegedű-zongora szonátájának (D 574) előadására. Varázslatosan kezdődik a mű: a dalokból jól ismert akkordikus zongora-bevezetőre leheletfinoman úszik rá a behízelgésben utolérhetetlen schuberti hegedű-dallam, és Kelemen Barnabás nagyszerűen kihasználta, hogy a mű már az első pillanatokban lehetőséget ad az előadónak arra, hogy elbűvölje a közönséget. S bár az előadás intenzitása és érzékenysége a későbbiekben is megőrizte az első ütemek varázsát, s nem hiszem, hogy magyar közönség hallhatta tökéletesebb előadásban e kevéssé ismert Schubert-szonátát...

A szünet után Schubert Esz-dúr triója (D 929) következett, a zongorás kamarazene egyik legtöbbet játszott műve. És Kelemen Barnabás csatlakozása Ránkihoz és Perényihez ezúttal csupán annyit jelentett, hogy a cselló hangterjedelme néhány oktávval bővült: a lassú tétel talán legmegrázóbb pontján, amikor a két vonós hangszer a zongora oktávokban mozgó dallamát kíséri, a hegedű és a cselló hangja olyan mértékig összeolvadt, hogy le kellett néznem a színpadra: hárman vannak-e ott még mindig. És éppily megdöbbentő élmény volt az első tétel kidolgozásának virtuóz zongoraszekvenciái fölött megszólaló hegedű-cselló párbeszéd egymásba fonódó dallamainak labirintusában elveszni, vagy a Scherzo-tétel zongora-vonós kánonjának kristálytisztán megszólaló polifóniáját hallgatni.

A koncert csúcspontja azonban a monumentális – majd’ húsz perces – zárótétel volt. Barátai javaslatára Schubert két húzást is eszközölt a kortársak számára túl hosszúnak bizonyuló tételben, Ránkiék azonban a teljes verziót játszották. S előadásukban nemhogy az nem volt érthető, miért kellett Schubertnek húznia ebből a zenéből, de kifejezetten rövidnek tűnt a tétel. Ránki Dezső az újra és újra visszatérő, látszólag egyszerű, de megfelelő tempóban hallatlanul nehezen megvalósítható „cimbalom”-témát káprázatos könnyedséggel játszotta, s minden alkalommal új színnel ruházta fel, a tétel előadását mégsem ez tette felejthetetlenné, hanem az, hogy a három zenész együttműködésében megvalósult a schuberti intenció.

Az Esz-dúr trió zárótételében a folyamatosan visszatérő, megrázóan szép dallam, ahogy formahatárokon átívelve, újra és újra visszatér, a tételt egy idő után átlendíti a zenei szépség elviselhető mértékén. A Zeneakadémia oldalerkélyén ülve azt még fel tudtam dolgozni, hogy Ránki Dezső, Perényi Miklós és Kelemen Barnabás Schubert segítségével kirántanak térből és időből, a Széppel való közvetlen szembesülés azonban egy idő után elviselhetetlenné vált. Azt hiszem, ezt nevezik katarzisnak: ezt az elviselhetetlen boldogságot.
(2005. február 21. Zeneakadémia; Ránki Dezső (zongora), Kelemen Barnabás (hegedű), és Perényi Miklós (cselló) koncertje; Franz Schubert: A-dúr szonáta, D 574, a-moll "Arpeggione" szonáta, D 821, Esz-dúr trió, D 929)
Fazekas Gergely

"Kelemen Barnabás kiaknázta félelmetes technikáját, felvillanyozó színpadi jelenlétét és a darabok szenvedélyes tolmácsolását minden korszakból."

"... Bartók hegedûversenye már klasszikusnak számít a legnagyobb hegedûsök repertoárján. De nem tudom, hogy volt-e rá példa, hogy valaki 23 évesen, és fõleg ilyen fölényes virtuozitással, ugyanakkor érett zeneiséggel adja elõ, mint azt Kelemen Barnabás tette. Ugyanilyen természetes eleganciával szólaltatta meg a Bartók szólószonáta hallatlanul nehéz részletét, amit nem nagyon szoktak ráadásént elõadni. A Hol vannak a magyar vonósok? Közelmúltban feszegetett problémája megoldódni látszik: itt vannak!"

"Diplomakoncertet ugyan ritkán tartanak a Zeneakadémia nagytermében - ráadásul csaknem telt ház elõtt -, de Kelemen Barnabás esetében a helyszínválasztáson mégsem csodálkozott senki. A huszonkét esztendõs fiatalember a kilencvenes évek közepe óta fontos szereplõje a hazai hangversenyéletnek, s már régóta túllépett a "csodagyerek" vagy az "ifjú tehetség" kategórián. Érett, kiforrott, nemzetközi szinten is minden tekintetben versenyképes mûvész, aki számára - eddigi eredményei alapján - a diplomaszerzés, bár természetesen fontos esemény, mégsem több, mint puszta formalitás."

"…A halál témáját körüljáró mûsor elsõ részének második számaként – ha úgy tetszik, ellenszérum gyanánt – az  életerõ képviseletében hangzott fel Bartók Hegedûversenye. Technikai biztonságával és állóképességével a fiatal elõadó is a vitalitás megtestesítõjeként lépett pódiumra: Kelemen Barnabás olyan biztonsággal uralja a mû rendkívül nehéz magánszólamát, hogy már a kompozíció fölényes megszólaltatásával is elismerésre késztet."

"... Kelemen Barnabás játékáról – a CD elsõ percétõl kezdve – nem gondolnám, hogy egy 22 éves ember „hangja”. Borongós, kesergõs, pátoszos „jávorpálos” (elnézést). Pozitívan fogalmazva: aki 22 évesen olyan lelkülettel is tud játszani, ami oly távol esik tõle, mint egy óbudai kiskocsma a McDonald’stól, az valószínûleg beérkezett.

Kelemen Barnabás és Bogányi Gergely generációjuknak legtehetségesebb képviselõi. Hozzájuk mérhetõ adottságok nélkül egyébként nem is lenne érdemes összkiadást készíteni."

"Liszt Ferenc életmûvének szinte teljesen ismeretlen rétegébõl, hangversenyteremben is csupán elvétve hallható kamarazenei kompozíciókból válogat a Hungaroton Classic új dupla CD-je, amelyen a legfiatalabb generáció két kimagasló szólistája, Kelemen Barnabás hegedû- és Bogányi Gergely zongoramûvész játéka hallható. Bár a felvételek nem teinthetõ világpremiernek, az album nyugaton is jelentõs érdeklõdésre tarthat számot, hiszen a nemzetközi katalógusokban is ritka egy ennyire teljes, gondosan, szitsztematikusan válogatott, kiemelkedõ színvonalú Liszt-produkció. ... A huszonkét esztendõs Kelemen Barnabás és a négy évvel idõsebb Bogányi Gergely megnyerõ technikai perfekcióval, hiteles, stílusos, gesztusokkal és díszítésekkel, kiforrot eleganciával játsszák."

"Be kell vallanom, nem is tudom, élveztem-e már valaha ennyire Brahms hegedûversenyének elõadását.

Az afféle elõítéletek, miszerint Brahms nehézkes és unalmas egy szempillantás alatt szertefoszlottak. A hallgatók az elsõ, tüzes belépõtõl kezdve megbízhattak a szólista, Kelemen Barnabás magabiztos technikai tudásában, és átadhatták magukat meleg, nyíltszívû interpretációja élvezetének."

"Brahms Hegedûversenyének szólistája Kelemen Barnabás volt. Minden résznél elragadóan lágy volt a játéka, ami különösen figyelemre méltóvá tette az elõadását, Kelemen, aki mindvégig tisztában volt azzal, hogy a szólistának is a csapat tagjaként kell zenélnie ahhoz, hogy a lehetõ legjobb együttes teljesítményt nyújtsák, nagyszerû zenészi tudásról tett tanúbizonyságot azzal, hogy roppant könnyedén emelkedett ki a zenekar hangzásai közül, majd ugyanilyen könnyedséggel simult vissza oda. Ez a megoldás csak ritkán válik be ilyen nagyszerûen."

"Õ volt a kedvenc, akit a közönség azonnal a szívébe zárt: az est kedvence. Félénk és mégis jócskán szemtelen, fiatalosan szertelen és mégis nagyon magabiztos; Kelemen Barnabás, a még nem egészen 21 éves budapesti hegedûs, a 7. Mozart-verseny gyõztese a Mozart-Hét nyitóhangversenyén a lelkesedés viharát váltotta ki a közönségbõl."

"….Kelemen Barnabás nem kell, hogy szégyenkezzék a mû ajánlásának címzettje, a Hegedûversenyt felvételen is megörökítõ Szasko Gavrilov mellett. Csütörtök esti elõadása egyszerre mutatta fel a perfekt szövegtudás, a reprezentatív virtuozitás, és a mûvel együttlélegzõ, hangulataival, indulataival zsigerekig azonosuló élénk temperamentum erényét."